k:blog

Nem akartam írni nagyon a tegnap előtti Queen koncertről, de az indexnek sikerült a legidiótábbnak lepasszolni a koncertjegyet, aki a Google használatán kívül sajnos nem tud sok újdonságot felmutatni. Ennyi erővel bárki lehetne atomfizikus, hiszen az ismeretek nagy része a neten is megtalálható. De ne csodálkozzunk az Index már régen elindult abba az irányba, amely nem a tartalmat, hanem a megjelenést és a szóhasználatot tartja fontosnak, mert ez a fontos, mert az úri közönség táncol és bambán csapkodja térdét az ordas nagy baromságok olvasásakor.

Na, de beszéljünk a koncertről. Elöljáróban el szeretném mondani, hogy amióta az eszemet tudom Queen rajongó vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy süket vagy vak lennék. szóval lássuk csak, hogy mi is történt onnan, ahonnan én láttam…

Hammer to Fall. Azt hiszen ez az első dal, amit a Queentől anno hallottam és abszolút kedvencem, annyira, hogy amikor legutóbb hazánkban jártak és ezt akusztikusan, lassan játszották, teljesen magával ragadott. Most azonban Paul Rodgers nem jól énekelte, és ez sajnos elmondható a koncert első harmadára. Hiába jött a Tie Your Mother Down, a Fat Bottomed Girls, az Another One Bites The Dust, az I Want It All, majd az I Want To Break Free. Paul egyszerűen elkedvetlenített.

Mozgása, már az elejétől kezdve zavaró volt, ahogy lóbálta a mikrofonállványt és láthatóan nem tudott mit kezdeni a hatalmas színpadon.

Teljesen érthető, hogy nem úgy akarja énekelni a dalokat, mint Freddie Mercury. Ez így is van jól, azonban az volt az érzésem, hogy túlzottan ragaszkodik ehhez és ez visszaütött, erőtlen volt és mintha rosszul is keverték volna.

Majd jött a C-lebrity, amely a nemrég megjelenő The Cosmos Rocks lemez második kislemeze. Itt már Paul otthonosan mozgott, hiszen ez egy olyan dal, amelyre nem nehezedett rá Freddie emléke, hiszen nemcsak Paul énekelte, de a dalszerzésben is részt vett. Az ezt követő Surf’s Up… School’s Out! című ugyancsak új dal, azonban nagyon unalmasra sikeredett és a végére megint visszaestem a “mit keresk én itt?” érzésbe.

Ezt követően a színpadot Paul Rodgers-en kívül mindenki elhagyta, majd egy szál gitárral eljátszotta a Seagull-t (amely a Bad Company bemutatkozó lemezén jelent meg 1974-ben, akkor amikor a Queen II nagylemez). És azt kell mondjam ez volt a koncert első pillanata, ahol úgy éreztem, hogy egy hatalmas énekes rohangált eddig fel s alá. Hihetetlenül jó volt.

Majd Paul azt kérdezte: “Is there any doctor in the house?”. Majd bemutatta Brian May Phd.-t, utalva arra, hogy ez a fantasztikus gitáros az 1973-ban abbahagyott doktori disszertációját 2007 októberében leadta és megvédte, miután két tudóstársával együtt megírta a Bumm! – A világegyetem története című könyvet.

Szóval Brian May bejött egy 12-húrossal, leült az előretolt színpad elejére és nem más dalba fogott bele, mint a Tavaszi szél-be, amit a Budapesten anno Freddie is énekelt. Külön jó érzés volt, hogy Brian megfelelően ejtette ki a “Budapest” és a “köszönöm” szavakat.

Ezt követően nem jöhetett más, mint a Love of My Life, amiről Brian azt mondta, hogy most ez Freddie-nek szóljon. Ez az a dal, amit Mercury rendszeresen hagyott, hogy a közönség énekeljen. És Brian sem tett másként. Gyönyörűre sikerült, noha az eredetit nem tudta megközelíteni, de nem is ez volt a cél…

Majd azt mondta Brian, hogy jó lenne egy lábdob és tud-e valaki ilyenen játszani? Majd felajánlotta, hogy ismer egy jó dobost és Roger Taylor lesz a megfelelő, aki meg is jelent. Brian belekezdett a ‘39 című dalba, amivel szintén megénekeltette a közönséget (engem mindenképpen, és most kívételesen azon voltam, hogy ne hangos, hanem pontos legyen amit a levegő kiáramlik a torkomon, közben megrezegtetve hangszálaimat). Majd azt mondta, hogy nem rossz, de még kellene pár zenész. Hát jött Jamie Moses, aki anno Brian May turnéin is játszott (nem beszélve Paul Young, Bob Geldof vagy Mike and the Mechanics lemezeket/turnékat), Danny Miranda, aki a Blue Öyster Cult-ból igazolt át, hogy már az előző turnén is részt vehessen, valamint Spike Edney, aki 1984 óta a Queen ötödik tagja volt. (Nem beszélve arról, hogy tagja volt Roger Taylor The Cross nevű együttesének is, és Taylor egyszerűen csak “The Wizard” néven emlegette, a zeneileg rendkívül sokoldalú előadót.) Szóval így már öten tolongtak a hosszan előrenyúló kifutón, hogy rögtönzött country bandaként eljátsszák ennek a fantasztikus dalnak a maradék részét.

A dal végén Roger és Danny kivételével mindenki távozott a kifutóról és dobosunk elkezdett az egy szál lábdobon dobverőkkel játszani, majd a kereten és végén Danny elektromos bőgőjén, amelynek hatására egyszer egyszer előkerült egy-egy klasszikus John Deacon basszusfutam (az Under Preasurre vagy az Another One Bites the Dust). Ekkor gondoltam bele (a koncert során nem először), hogy Deaky mennyire hiányzik innen. Nagyon szerettem a játékát, nem beszélve a zseniális dalszerzői képességéről. Danny Miranda egyszer így mesélt játékáról, miután az általa írt basszusfutamokat kellett játszania:

A basszusrészek mintha kis történetek lennének, amelyek nem követik senki más motívumait. A gitárok és énekszólamok követik a dalt, de ő mindig megtalálta a megfelelő űröket és kitöltötte azokat tulajdonképpen bármivel, amivel csak akarta. A basszusdallamok lazák és folyékonyak és nincsenek üresjáratok, de sosem találtam egyetlen dalt sem, amikor ütötte volna az éneket vagy a gitártémákat.

Közben Roger köré építettek szép lassan egy dobfelszerelést. De nem kapkodták el. Amint egy új pergő, alsó vagy felső tam megjelent Roger azon kezdett el játszani. Amikor minden együtt volt, rákezdett az I’m in Love With My Car című dalra, ami azt hiszem a leghíresebb Queen dal, amit Roger énekelt és nem másról szól, mint szerelméről Alfa Romeojával az egyik road Triumph TR4-esével. Ekkor már a zenekar többi tagja Paul kivételével a színpadon kísérte, míg ő továbbra is a kifutó elején üldögélt a nemrégiben felállított dobszerkó mögött. És mi más is jöhetett volna, mint Taylor másik nagy szerzeménye, az A Kind of Magic.

Ebből a dalból már anno is két verzió született: az egyiket Taylor rakta össze, az hallható a Highlander című film végén, a másik pedig a Freddie által átírt változat, ami a lemezen hallható, a híres basszusfutammal és kiállásokkal. Az itt hallható dal valahol a kettő között volt. Mindeközben Brian óvatosan jött végig a kifutón és úgy játszott a gitárján, mintha az egyes szaggatott akkordot a közönség közé dobná. Vicces volt.

Most, hogy ismét ketten álltak a kifutó elején a Say It’s Not True következett, amelyet Roger, majd Brian végül pedig az előmerészkedő Paul énekelt, ahogy a lemezen is hallható. A dal egyébként nem egy nagy durranás, de tipikus Taylor-dal. Itt már egyértelműen kiderült, hogy Paulnak milyen fantasztikus torka van. Nagyon nagy volt a kontraszt, ahogy Roger, Brian majd Paul vette át a versszakokat. A Bad Company című dalra már visszamentek a színpadra, ahol Paul a billentyűs hangszereken játszott, bár hallhatóan Spike is besegített, a háttérben, a kivetítőn pedig Paul hőskoráról láthattunk egy fényképsorozatot, amin a Free-ben és Bad Company-ban eltöltött időt elevenítették fel.

Eljött Brian May ideje. Fogta a Red Specialt és a védjegyévé vált hangzással hozta azokat a motívumokat, amit megszokhattunk tőle. A motívumok erős zuhatagként öntötték el a nézőteret, amelyből időnként felbukkantak olyan dalfoszlányok, mint a Now I’m Here vagy a Brighton Rock. Egyszer majd én is magamhoz ölelnék egy Briam May signature Sunburst gitárt… A hangözönből egyszer csak a Bijou című dal bukkant fel, amely egy rendkívül érdekes Mercury-May szerzemény, ugyanis a gitár “énekli” a versszakokat és az ének csak az un. bridge vagy break részben jelenik meg. A dal során a gitár részeknél egy hatalmas szem jelent meg a képernyőn, amely éppen ki akar nyílni, vagy talán álmodik lecsukva, majd a megfelelő résznél hirtelen kipattan és magával rántja az utazót, ahol felbukkan Freddie Mercury és elénekli a maga részét, ügyesen összevágva a Magic turné anyagából, pontosan Queen at Wembley filmben helyet kapó Who Wants To Live For Ever dal koncertváltozatának képanyagából.

Innen az utazás a Brian May szólólemezen hallható Last Horizon dallal folytatódik, ami a legzseniálisabb instrumentális dal, amit Brian elkövetett. Itt a kifutón állva, feje fölött egy tükörgömbbel, amely úgy világítottam meg a nézőteret, mintha mindenki az univerzum része lenne és az egész Brian May állna a közepén, forgásában egyensúlyozva a világot maga körül és elszívva a körülötte lévők energiáit.

Innentől újra teljes volt a csapat és beindult a Radio GaGa, amelynek háttérképeit a Metropolis filmből ismerős, de a videoklippben nem látható, vagy nem úgy látható részek gazdagítottak a háttérben.

Ezt a Crazy Little Thing Called Love követte, amelyben Brian megepő módon nem egy Fender Telecaster Custom gitáron játszott, ahogy szokta, hanem egy fekete, Cosmos designt alatt megbújó Red Special hangszeren. Persze nem maradt el a “Ready Freddie!” rész sem.

Majd jött a The Show Must Go On, ahol ismét kis visszaesést éreztem Paul énektémáiban, de ezek nem voltak olyan félelmetesek, mint a koncert első részében.

A Bohemian Rhapsody egy nehéz dolog. Egyrész hogy lehetne egy Queen-koncert nélküle, másrészt, hogy énekelheti ezt hitelesen jól valaki más. Azt hiszem Elton Johnnak sikerült ez eddig egyedül a Freddie Mercury Tribute koncerten (akkor sem teljes egészében). Ez ugye egy 6 tételes mű. Az első két tétel felvételről ment, amibe bekapcsolódtak a zenészek, így a 3. tétel gitár részét már Brian élőben hozta. A 4. tételt az opera résznél ismét felvételre kellett váltani, majd az 5. és 6. tétel Paul torkából jött elő a közönség aktív bevonásával. A koncertnek ezen a részén az egész inkább emlékeztetett, mintha a felállás saját maga emlékzenekara lenne…

A visszatapsolás utáni rész a semmilyen Cosmos Rocks című dallal indult, majd a legendás Free dallal, az All Right Now-val folytatódott és természetesen a We Will Rock You és We are the Champions párossal zárt a csapat, az elköszönés pedig a May által feljátszott God Save the Queenre történt, ahogy az megszokottnak volt mondható a Queen pályafutása során.

Szóval a koncert nem volt rossz, azonban ez nem egy Queen koncert volt, inkább egy Queen-szerű koncert kivalló zenészekkel.