Ezt már nagyon régen meg kellett volna írnom, hiszen lassan már több, min egy hete volt ez a koncert. Úgyhogy ahelyett, hogy most a Firefox Summitról írnék, most Lenny jön…
Az egész történethez kicsit hozzátartozik, hogy levelezésben vagyok az Avril Lavaigne koncert szervezőjével, ahol továbbra is tartom az állításomat, miszerint, a vásárlók nem azt kapták a pénzükért, ami a jegyvásárláskor minimumként megfogalmazódott bennük. Hamarosan erről a levélváltásról is beszámolok majd…
A koncertet egy, a megérkezésemkor még javában a beállással foglalkozó együttes, az Anna and the Barbies nyitotta. Hát nem tudom, hogy és miként kerültek ide, de nekem nem passzolt a főzenekarhoz, és erről most nem is tudok mást mondani, csak annyit, hogy nem az én zeném. Ez a rappelős rockzenés dolog nekem nem fekszik. Az egyetlen pozitív élményem az volt, hogy Jamie Winchester is játszott ebben a felállásban, amire akkor eszméltem rá, amikor elkezdett énekelni, amire egyből felkaptam a fejem. Azt hiszen az előzekarról, már sokat is beszéltem…
Az előzenekar után még egy órát kellett várni… és már kezdett elmenni a kedvem az egésztől, hiszen a fenébe is, én vagyok a vásárló tessék kiszolgálni. És akkor elsötétült a terep és megszólalt a Love Revolution és már senkinek semmi baja nem volt vele, hogy eddig hol voltak, mit csináltak, mert elkezdődött. És csak meresztettem a szemem, mert Lenny sehol sem volt, csak énekelt. Pásztáztam a színpadot, de nem állt össze mi történik pedig ott volt, csak nem ahol kerestem, hanem a keverőpultnál. Ha jól emlékszem ilyet utoljára egy Bryan Adams koncerten láttam, de itt nem mindenki, csak Lenny nyomta középen egy pár négyzetméteres emelvényen, és ekkor aki bírt leözönlött az ülőhelyéről és mindenki együtt őrjöngött. A dal vége felé pedig visszament a színpadra, hogy ott fejezhesse be a dalt. Majd Bring it On és ilyenkor persze azt érzem, hogy ennél egyszerűbb dalt nem is lehet írni, sőt ilyet én is tudnék. De persze közel sem. Lennyben ez a zseniális, hogy egyszerű, nyers, leszedi a fejedet, vagy elérzékenyít és egyből érzed, hogy ez a tied.
És akkor jött minden, ami szem-szájnak ingere és hiába ez egy lemezbemutató turné, azért kaptunk egy jó kis Best of koncertet az arcunkba: American Woman, Fly Away, Fields of Joy, Dancin’ til Damn, Where Are We Running, It Ain’t Over ’til it’s Over, Be. Nagyon jó volt látni, hogy a zenészek mennyire élvezik a játékot, nem csak lenyomják a számokat. Ez rendkívül fontos, mert ekkor jön ki az a plusz, amitől a koncerten sokkal jobb, mint a lemezen.
Pontosan emlékszem, amikor először hallottam, az I’ll Be Waiting című dalt. Akkor arra gondoltam, hogy na ne már ennél jobbat érdemlünk Lenny! Most pedig koncerten, annyira megérintett a dal, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből, rá kellett jönnöm, hogy zseniális és ezt az akkori előadás hozta ki belőlem…
Ami nagyon szimpatikus volt még, hogy zenészeket láthattunk, mindenki szólózott valahol. Craig Ross annyira lazán rakta oda magát, hogy úgy éreztem mindjárt szétesik. Azt a Slash-féle lazaságot hozza, amikor a gitár térdnél fityeg és azt érzed darabokra hullik az ember, ha lép, de nem, ehelyett egyszerűen leszedi a fejedet. a dobos pedig olyan dobszólót nyomott, amit a végén puszta kézzel vert, hogy csak ámulni lehetett.
Sajnos az énekeltetés annyira nem jött be, pedig Lenny mindent megtett, de valahogy nem jött össze olyan jól. Valahogy a magyarok annyira nem jók ebben, vagy nem tudom, de mindenki rosszallóan nézet, amikor egyedül énekeltem, amit kellett :)
Az utolsó dal a Let Love Rule volt, ami így egy keretet adott az egésznek, hiszen a Love Revolutiontől eljutottunk a kezdetekig. Persze a Sitting On the Top of the World és az I Build This Garden for Us is jó lett volna… na de nem lehet minden :) a ráadás az Are You Gonna Go My Way volt és valami rejtélyes oknál fogva nagyon erőszakosan támadt, sokkal fejszaggatóbb volt mint bármi… hihetetlen volt!
