Nem tudom, hogy miért halogattam ezt a filmet. Talán azért, mert hihetetlen unalmasnak találtam mindazt, amit hallottam róla. Hiszen miről van szó? II. Erzsébet egy hetéről… izgi, mi? hát nem.
Figyelmesebben odafigyelve és jobban belegondolva azonban ez Lady Diana halálát követő egy hétről szól. Így izgalmasabb? Hát nekem még mindig nem.
De ez a hét, amellyel megkezdődik Tony Blair miniszterelnöksége, aki megpróbálja megmenteni a királynőt attól, hogy a monarchia leírja magát a nép előtt. Igen, az a Tony Blair, aki a munkáspárt jelöltje és tipikusan baloldali, aki elméletben meglehetősen távol áll a monarchia konzervativizmusával. Azt hiszem innentől valóban érdekes.
Állítólag a film annyira hiteles, amennyire csak lehet. Számos névtelen, a királyi családhoz és a miniszterelnökhöz közel álló emberrel készített interjú alapján íródott a forgatókönyv. Ilyen szempontból nagyszerű az egész. Jók a karakterfejlődések.
Blair, aki a II. Erzsébet 10. miniszterelnöke, kellően megilletődött, amikor meg kell jelennie királynő előtt, aki felkéri a parlament megalakítására. Noha az egész formalitás, mégis érezni a királynő fölényét, nem csoda tizedszer csinálja ezt…
Ahogy telik az idő Blair kezdi megérteni az uralkodót, sőt elkezdi tisztelni és végén már csodálja, amely egy katartikus pontban a következő kitörésben jelenik meg:
Ez a nő egész életében a népét szolgálja. Már 50 éve, pedig sose vágyott rá. Ez juttatta sírba az apját, de mindig becsülettel végezte, méltósággal, és tudomásom szerint egyetlen hibát sem vétett, mégis mind a vérét akarjuk csak azért, mert egy kissé nehezére esik gyászba borulni valakiért, aki mellesleg mindent a képébe vágott és aki az elmúlt években mással sem törődött, minthogy leromboljon mindent, ami őneki érték.
A királynő pedig egyensúlyoz az ultrkonzervatív anyja, a tanácsadók, a férje, a fia és persze Blair között, a megfelelő időben lépi a megfelelőt. A tévések interjúkat készítenek az utca emberével, akik nem nyilatkoznak túl fényesen a királynőről, mégis mikor megjelenik, mindenki elhallgat és nem a félelemtől, hanem a tisztelettől, mert mindenki, aki ott van annak a hazát és a büszkeséget jelenti mindaz, amit a királynő megtestesít.
Amikor a krízis elmúlik, a királynő megkérdezi Blairtől:
- A brittek negyede megszabadult volna tőlem?
- Úgy fél óráig, de aztán Londonba jött és vége.
A film számomra legmeghatóbb jelenete, amikor a királynő nézegeti a virágokat, amit Dianának hoztak. Nagy a csend, senki nem szól, pedig rengetegen állnak a kordonok mögött. És a királynő megszólít egy kislányt, aki virágokat szorongat a kezében:
- Szia! Szeretnéd, hogy odategyem őket?
- Nem…
- Oh…
- Neked hoztam!
- Nekem?! köszönöm… nagyon köszönöm
Ez a történet képes megvilágítani a nézőpontokat. Az egyszerűnek tűnő nehéz döntések háttere mindig kusza. A több száz éves tradíció, a pillanatnyi fájdalom, csalódottság, düh, tehetetlenség és minden emberi érzés egymásnak feszül, hogy megbirkózzon a helyzettel.
