k:blog

ahogy öregszem egyre jobban bejön a contryzene (jah, már vagy tíz éve :) rengeteg country előadót szeretek, pontosabban ezt a neo-country irányzatot. annak idején azért is tetszett bret michales már hét éve megjelent country demos elnevezésű próbálkozása is, mert már akkor rájöttek páran, hogy a rock és a neo-country nem áll olyan messze egymástól és a határmezsgyén gyöngyszemek születhetnek (nem, a bret michaels lemez nem volt az). ezzel szembesült a bon jovi is, amikor a who says you can’t go home című daluk country kategóriában mindenhol betarolt. a lépés pedig logikus volt: támadjuk meg ezt a piaci szegmenst is. így született a lost highway.

a lemeznek semmi közé a lynch-féle, azonos című kúltfilmhez. mindenesetre egy kicsit megosztja a rajongókat pedig közel nem annyira country, mint ahogy azt a dalírással nashville-ben eltöltött idő előrejelezné, de nem is annyira bon jovi lemez, mint mondjuk these days (ami nekem alapmű). de sokan felkapták a fejüket a keep the faith-re a new jersey után, vagy a bounce-ra a kicsit jellegtelen crush után (annak ellenére, hogy rajta volt az it’s my life, amit mellesleg, mint ortodox rajongó, gyűlölök). szóval nagyon nem kell emiatt a falnak menni.

a lemez egyik felének a producere ki más is lehetne mint john shanks, aki számos ismert arccal dolgozott már, mint sting, corrs, sheryl crow, take that, alanis morissette – csak hogy érezni lehessen emberünk stílusok közötti mozgékonyságát. nem beszélve arrók, hogy nevéhez fűződik a who says you can’t go home country-siker is. persze nem csupán remek producer, de dalszerzőnek, sőt zenésznek sem utolsó, így nem csoda, hogy öt dalban is társszerző.

bon jovi and jennifer nettles: who says you can’t go home

ne feledkezzünk meg a jó öreg desmondról sem, aki égbe dobta a zenekart még 86-ban és nincs olyan lemez, ahol ne írna velük egy dalt és ne lenne az executive producer, ami gyanítom nem jelent többet, minthogy benéz a stúdióba és mastering előtt ő is megcsavar egy potmétert.

azonban az egyik és számomra hangsúlyosabb részen alapvetően john shanks fülemunkája hallható. a másik pedig dann huffé, aki annak ellenére, hogy a giant gitárosa és a megadeth cryptic writings album producere is volt. olyan előadók albumait is jegyzi, mint faith hill, carrie underwood, keith urban vagy a rascal flatts, hogy csak az általam ismerteket említsem. ez a kettősség azonban kicsit kettévágja a lemezt és amíg john shanks a neo-contry vonalat nyomja, addig dann huff a rockosat, és ezt a desmond child féle védőernyő sem hidalja át.

bon jovi pont időben jött rá arra, hogy kezd összezárulni a saját dalszerző-tudomány. ami nem azt jelenti, hogy jon nem jó dalokat pattintana össze richie-vel, de valljuk be azért a visszatérő motívumok sokkal erősebben rájuk nehezednének, ha nem vonnának be a dalszerzésbe másokat. ezt pont időben tették. a these days az egyéni dalszerzésük fantasztikus csúcspontja. a crushon pedig az it’s my life-ban nagyon bejött max martin munkája, akinek nem kis érdeme volt abban (a kissé liliomtiprásba boruló szexualitást árasztó videó mellett), hogy britney a slágerlisták tetején landolt, majd “one more time” az “oops”-al is. arról nem is beszélve, hogy mekkora dal (és most nyugodtan leköphet mindenki), az i want it that way.

mondjuk azt nem értem, hogy david bryannel mi a bajuk (ő az egyetlen tanult zenész a csapatban) és neki köszönhetjük mondjuk az in these arms -ot is. mindenesetre nem nagyon engedték, hogy dalokat hozzon és talán már nem is erőlködik ezen.

bon jovi: in these arms

de kanyarodjunk vissza. bon jovi ezen az albumon szép számban alkalmaz társszerzőket, egyetlen bónuszdalt kivéve, amit maga jon jegyez (na, a bónuszdalokról majd később). azt hiszem korábban hihetetlen érzékük volt a pocsék borítók tömkelegét nyomdába küldeni (a new jersey kivételével), de a mostani szerintem nagyon ott van (bár a „plastic jesus” nincs rajta), sőt kellően country szagú is… és akkor taroljunk: nézzük a dalokat.

a lost highway a lost highway szerzeménnyel indul, ami nekem nagyon üt. emlékszem, amikor még koncert verzióban láttam, illetve hallottam a youtube-on (áldassék a neve), már akkor éreztem, hogy ez olyan kis gitározós dal, a jó öreg akkordmenetekkel, amiket már ezerszer mutatott nekünk bob dylan, tom petty és bárki aki húsz évvel ezelőtt már a zeneiparban kavart. a hangszerelés hibátlan neo-country szintivel, vonósokkal, akusztikus, clean és slide gitárbetétekkel: kellemesen benyúl a bőr alá és nem is értem, hogy miért nem az államok közepén nyomom valahol egy mustanggal (nem, nem az élőlénnyel). kicsit jon talán túlnyávogja, de a hölgyeknek is kell valami, amitől jobban alszanak, ezért ezt most elnézzük.

bon jovi: lost highway

nem is nagyon álltam meg, hogy ne kapjam elő a jó öreg elixir-hat-húrost és ne nyomjam fel a dalt (itt kérek elnézést mindenkitől, de tényleg 20 perc alatt megvan az ilyen agymenés, az internet meg pont arra jó, hogy saját szánalmas mivoltunkat igazoljuk, de mindenkit szeretnék biztosítani, hogy az eredeti egy valóban hallgatható darab). na jó kihagytam a rapszerű, mondogatós hülyeséget, mert az nekem nem jött be, másrészt ezt már majdnem ugyanígy elsütöttek az everyday-ben (abban szoktam is játszani).

[audio:olh.kbl]
k: lost highway [bon jovi cover]

a summertime egy ezerszer megírt dal, de nem unjuk meg. egyrészt bryan adams gitárjait idézi, másrészt azt a tényleg neo-countryt (úgy látszik imádom ezt leírni), amit mostanában vesznek, mint a cukrot. ezt pedig azért is tudjuk, mert ezt a dalt már megírták párszor… de erre dalra a nyári fesztiválokon cowboy kalapban fog ugrabugrálni nashville-fele, a rajongók és marhapásztotok lelkes csapata (de tenném én is…)

és máris jön a kislemez a (you want to) make a memory, amit desmond bátyóval írtak és valóban gina és tommy időket idézi (ha tudja még valaki mit is jelent ez :), nem keveset nyúlva vissza az always motívumaihoz (nem a bed of roses-hoz, ahogy azt sokan állítják). de hogy ez legyen a nyitó kislemez, az kicsit elkeserítő. első kislemeznek tessék kijönni egy pörgős dallal, ne egy ilyen színtelen szagtalan kenhető-vágható valamivel… ehh… de hát a billboard top 40-be is kell valami…

bon jovi: (you wanna) make a memory

a whole lot of leavin’ ismét egy jó kis shanks dal. szintén country és nyomnám a pedált, perzselhetne a nap és zöröghetne minden haraszt utánam, de több nincs benne, de ettől nem rossz. nagyon nem.

a we got it going on egy ilyen rock and roll cucc, ami a jó öreg bon jovi jegyeket hordozza, mint a one wild night és persze richie nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ne használja a szájgitárt (whoa-whoaaa), de hát ezt is el lehet nézni, mert legalább nem na-na-na-znak ötvenévesen. mindenesetre ez nagyon kilóg a lemezről, viszont arena football leage hivatalos dala lett most. na oda pont jó… egyébként ezt a számomra teljesen ismeretlen big&rich duóval követték el.

az any other day, azonban nagyon kellemes, a gitármotívum benne, nagyon egyszerű és szépen szól. a refrénre elindul és hirtelen elillan a varázs: a gitárhangzás, a vokálok és a kiállások egy nelson dalt idéznek a westcostos időszakból, a gitárszólónál pedig végképp… jajj de kár, én hagytam volna abban a kedves középtempónál kicsit lassabb formában, ahogy a versszakokban volt. de nincs ok a pánikra: ez is egy szép pillanata a lemeznek.

a seat next to you pedig az előző testvére, de itt bruce springsteen kísért a versszakokban, mondjuk a tunnel of love korszakból (mennyire jó is az), amíg jon rá nem kezd a refrénben a babyzéses nyávogásra, amit annyira ismerünk a bed of roses-ból. hát ez sem lett az igazi…

bruce springsteen: one step up

és innen már nincsen visszaút: számomra egyre unalmasabb a lemez, összefolynak a dalok. egyetlen menedék marad a sűrűben, mégpedig a leann rimes énekesnővel elkövetett duett, a till we ain’t strangers anymore, de ez sem hagy mély nyomot.

hát ez van… de a kényes ízlésemet figyelembe véve az 50% fölötti teljesítmény már jónak mondható, szóval ez még lehet egy korszakalkotó album is és nemsokára hamut szórhatok a fejemre…

és majd elfelejtettem arra az igen idegesítő és gusztustalan módszerre felhívni a figyelmet ahogy a lemezt árulják. ezt sohasem értettem, és ha egyszer befutott zenész leszek, szóljatok rám, hogy hogy ne vágjam már át a rajongókat. ok? köszi…

szóval van a lemez 12 dallal. ezt lehet az ituneson is megvenni… na de van egy collector’s edition (igen akik ezt veszik, azok a hűséges rajongók) ahol a 12 dalos lemezhez tartozik 1 dvd is, amin koncertfelvételek, meg sok nyalánkság van. aztán van special edition ahol 1 bónuszdal van, a make a memory koncertváltozata, aztán van a japán kiadás, ahol két bónusznóta van, a lonely és a put the boy back in cowboy. ezzel azonban nincs vége: az államokban, csak a target boltokban megvásárolható egy olyan, amint a walk like a man című dal hallható egyedüli bónuszdalként. emellett a kislemezeken feltűnnek még koncertfelvételek…

the making of lost highway

hát könyörgöm, nem lehetne, hogy lenne 1 lemez. és legyen egy collector’s edition, mondjuk üsse kő 2,5x annyiért és én vinnyogva venném, de hogy 4 fajta lemezt kelljen beszerezni 3 kontinensről, hogy meglegyen minden és még az itunesban sem lehet megvenni dalonként ezeket, ez kicsit erős. ha ezek után azon csodálkozik valaki, hogy lewarezolom a maradék dalokat, akkor az elmegyenge…

ha valaki a zeneiparból olvassa ezt, akkor nyissa már fel a szememet és mondja el, hogy mit nem értek, mert hogy valami nem kerek az tuti. (köszi)

ami még a lemezborítón feltűnt nekem, hogy richie sambora lelki instabilitását kellően tükrözendően, hogy közel kétszer annyi embernek mond köszönetet, mint a másik három tag együttvéve. valóban kemény idők járták mostanában: egy sor családi tragédia és egészségi probléma (asszem az elvonót így szokták finoman mondani).

azért érdemes meghallgatni ezt az albumot, sőt megvenni is, mert azért ez egy hamisítatlan bon jovi lemez…