tegnap este a színpadon egy meglehetősen furcsa arc ült. egy bácsi-szerű emberke, aki azt állította magáról, hogy adrian leggnek hívják és joe satriani előzenekara… kisebb mosolygás kerített hatalmába mindenkit. emberünk aztán nekikezdett, és kiderült, hogy joe nem véletlenül hagyta, hogy bemelegítse a népet.
teljesen egyéni hangzásvilágot képvisel és néha határozottan az volt az érzésem, hogy egy citeracsapat játszik. a midwest sundy dalban pedig fogta magát és dal közben elkezdte tekergetni a kulcsokat, ami azért furcsa, mert én mindig nagyon boldog vagyok, ha végre normálisan beállítom őket. hogy ezt el lehessen képzelni, íme egy kis ízelítő:
az ötödik dal után adrian elköszönt és elkezdték élesbe tenni a cuccot. és fél óra elteltével megérkezett joe…
amikor galen henson egy akusztikus gitárt emelt a nyakába, akkor már egyértelmű volt számomra, hogy nem más lesz most, mint a flying in a blue dream, majd jött az extremist és szép lassan ahogy besötétedett. már csak joe feje világított, ahogy nyúzta a húrokat.
természetesen a super colossal témái is felcsendültek, de szerencsére elég széles spektrumban hallhattunk dalokat a lemezeiről. joe valahogy pont ellentéte steve-nek, talán ezért tudják olyan remekül kiegészíteni egymást egy g3 koncert kapcsán. nemes egyszerűséggel kezeli a hathúrost, nincs semmi felesleges mozdulat, és ami nagyon fontos: szívből játszik.
elnézve emberünk teljesítményét, egyáltalán nem látszik rajta, hogy ötven éves… én már most nem nézek ki ilyen jól, pedig még messze vagyok tőle… bár lehet, hogy el se jutok odáig….
a crowd chant közönséggel felelgetős témái nagyon jók voltak, és valóban nem fejeződhetett be a móka, mint a summer song, valahogy így:
na jó, nálunk nem parókában nyomta :) most külön dalt nem tennék közzé, mert azt már egyszer megtettem anno…
elhallgatva és minden ízében átélve a koncertet nagyon elgondolkodtam, a magam helyen ebben a kis univerzumban és akkor úgy éreztem, nem a megfelelő emberként élek, nem a megfelelő élettel az ereimben. hirtelen idegen lett minden és csak a zene szivárgott édes méregként pólusaimban. valóban ennyire depresszív személyiség lennék? valóban más vagyok, mint amit megélek? egy biztos: abban a másik életben is satriani koncertre járnék…
