április 6., 2006 – 10:26
4 / 3,375

my bag

be kell valljam, hogy még sohasem jártam a szigetországban, és a hétfői utam után sem érzem ezt, mégis rengeteg élmény támad az emberre, amikor kikerül megszokott környezetéből.

lazára vettem a figurát, és minimalizáltam a cuccot. egyetlen kézitáskát vittem. a reptéren lecsapott rám egy krisna-hívő, aki angolnak vélt, majd meglepődött, hogy mégsem… de kaptam egy interaktív cd-t, amin a bhagavad-gita található, de bevallom még ki sem bontottam…

a terjedelmes doksit amit az útra kaptam, már előre szorongattam, hogy majd a tranzitban várva jól megolvasom, de összefutottam paresh-sel, aki úgy 3 éve távozott a novelltől. a magyar ügyek egyengetésének köszönhetően egy magyar feleséggel gazdagabban tért vissza londonba. most is épp az egyik ingázásán futottunk össze… mondta nem nagyon ismert fel, mert vagy 10 kilót híztam… hát nem édes? :)

na ennyit a doksi olvasásról… beültünk a bárba, és gép másfél órás késése miatt elsöröztük az időt, ami mindenképpen jót tett az angol tudásomnak, hiszen a brit akcentus sosem volt az erősségem (ilyen ha valaki bliccel az angol órákról és bon jovin nő fel :). beszéltünk a dicső múltról és derűs jelenről.

paresh-ben azt szeretem, hogy rendkívül humoros, ugyanakkor bármilyen kérdésben könyörtelenül határozott és kicsit helyrerakta önértékelésemet, valamint megmondta, hogy szerinte mennyit tudnék londonban keresni, ha elszánnám magam…

a repülőn nem volt mit tenni, átolvastam a teljes rendszerleírást, ami nem kicsit esett nehezemre, de mindenképpen megnyugtatott, hogy ez is csak egy projekt még ha nagyobb is, mint amit eddig bármikor.., de hát mégis csak egy projekt…

nemrég láttam egy filmet a heathrow repülőtérről, amelyben azt mutatták be, hogy egyetlen le- és felszállópályával hogyan tudják ezt az irdatlan légiforgalmat lebonyolítani. a gépek négy körben rendeződnek és felváltva ereszkednek alá. nagyon érdekes volt látni a többi gépet, amely hasonló módon kering a levegőben, mintha valami gigantikus keringőt vezényelne valaki.

a leszállást követően elköszöntem paresh-től, hiszen ő még várta a csomagját. kilépve a váróból egy angol bácsi novelles táblát tartva (erre mindig is vágytam) köszöntött és az autóhoz kísért, amely egy teljesen új hatalmas full extrás mercedes volt…

ekkor gondoltam arra, hogy igazából csak hitelkártyát hoztam, pénzt nem, de az úr, aki úgy a 60-as éveiben járt megnyugtatott, hogy már minden fizetve van. nehezen tudtam lebeszélni róla, hogy ne vigye a csomagjaimat, de a végén sikerült. behuppantam a bőrülésbe és azt hiszem az első alkalom volt, amikor a baloldalon ülve zavartalanul figyelhettem az eseményeket, hiszen a kormány a másik oldalon volt.

emberünkkel félelmetesen jól megértettük egymást. beszéltünk mindenről, az árvízről, a választásokról, azokról a törvényekről is, amelyekhez 2/3-os többség kell, arról, hogy mennyi tesco van budapesten és hogy angliában minden hetidig font sterlinget tescoban költenek el. éjszaka megmutatta, ascott derbi színhelyét, valamint, hogy hol forgatták a harry potter előző két részét…

mivel bracknell, nem london ezért kb. 40 percet autóztunk és hajnali 1-re a szobámban voltam, bár még meg kellett küzdenem a recepcióssal, akinek egy szavát sem értettem, mert azt a kedves indiai akcentust használta, amely oly nem jellemző bon jovira…

az ágyba lapulva próbáltam jól érezni magam, és elgondolkodtam azon, hogy kinek és miért érheti meg az, hogy engem repülővel elszállíttasson egy másik országba, onnan egy sofőr elvigyen egy szállodába, ahol másnap az értékes hozzászólásaimra éhesen öt angol ember vár… úgy éreztem nagyon nincsen valaki képben velem kapcsolatban… ez arra késztetett, hogy ismételten elővegyem a rendszerdoksit és átfussam, megpróbálva meglelni a gyenge pontokat és elsajátítani egyfajta látásmódot.

bracknell church

másnap reggel a google earth két napja fejemben cache-elődő adatinak segítségével emlékezetből megpróbáltam a szálloda és az iroda közötti utat abszolválni. nem sikerült. elkavarodtam… de mindig megkérdeztem merre menjek tovább. hihetetlen ahogy a briteket megkérdezve valamiről, elismételik a feltett kérdést azzal az utánozhatatlan és tanulhatatlan akcentussal, amivel egyszerűen letaglózzák az embert, és egyben tudatják, hogy a tápláléklánc csúcsán ők állnak… még akkor is ha fogalmuk sincs, hogy merre van a keresett cím…

végül megláttam egy novell hátitáskás embert és reflexszerűen követve eljutottam az irodába. itt bevezettek a tárgyalóba és szép lassan elkezdtünk szállingózni, majd megindult a beszélgetés. mindenki bemutatkozott és elmondta, hogy kicsoda és miért van itt. volt olyan akit nem értettem mit keres a szobában, de úgy gondoltam ez nem az én dolgom.

my role

legnagyobb csalódásomra az egész megbeszélés abból állt, hogy az ember, aki írta a hatalmas dokumentumot, elmondta azt nekünk. nem értettem miért… a dokumentációt mindenki megkapta, én hülye meg el is olvastam, meg is értettem valamennyire, de az előadón és rajtam kívül mindenki az újdonság erejével hallgatta az egészet.

többször megkérdezték, hogy értem-e, nincsen-e kérdésem, de mondtam, hogy amiről most beszélnek a 46. oldalon található és köszönöm, most is olyan jól értem, mint amikor olvastam. az egyik emberke rendszeresen kérdezett, és mindig megdicsérték, hogy milyen jókat kérdez, pedig amiket kérdezett az a doksiban is szerepelt, csak hát el kellett volna olvasni…

aztán volt egy másik, aki mindennel el volt foglalva: a leveleit olvasgatta, chatelt, süteményt szerzett, beállította a redőnyöket, szólt ha szünetet kellene tartani vagy ebédidő van… meg hasonlók… valahogy ezzel szórakoztatta magát.

volt egy másik résztvevő is, akinek az volt a feladata, hogy figyeljen minket és feloldja, esetleg felterjessze a főnökségnek a konfliktusainkat, ezzel is csökkentve a projekt kockázatát. hihetetlen milyen pozíciók vannak… többször szólt, hogy figyeljek és hogy ez vagy az mennyire fontos. de miután megkérdeztem, hogy vajon ő olvasta-e a dokumentumot egy kurta nemmel felelt és többször nem kérdezett…

olyan dolgokon akadtak néha fenn, amelynek megoldása nálunk természetes. az egyik egy lokalizációs kérdés volt, amin elszenvedtek vagy fél órát és nem értettem, hogy miért… aztán bekattant, hogy ezeknek az angoloknak soha életükben nem volt lokalizációs problémájuk, azt sem tudják hogy fogjanak hozzá… ekkor elmondtam hogy szerintem hogyan kell ezt megoldani, majd olyan döbbenten néztek rám mintha a marsról jöttem volna, a következő percben pedig pajzsra próbáltak emelni… nagyon el tudtak rugaszkodni a valóságtól…

én szünetekben kérdezősködtem és az igazán hasznos infókat a mosdóban kézmosás közben, valamint az ebédlőben szereztem… fel tudtam volna robbanni.

szerencsémre aznap délután jött értem megint egy autó, hogy vigyen a reptérre. elbúcsúztam, mert a többiek még két napig csócsálják a témát, amit én nem bírtam volna épp ésszel. az én részemet gyorsan lezártam, ezért nem volt már rám szükség… csodával határos, hogy amiért mentem, azt sikerült elintéznem és még arra sem jöttek rá, hogy hülye vagyok… a mázlim megint működött: az utázás teljes siker mindenki szemében.

nagyon elgondolkodtatott, hogy mennyire más módszerekkel dolgozunk, mennyire szét vannak vágva a feladatok, mennyire behatárolt minden… szerintem kisebb orvosi számlát lobogtatna az ottaniak közül az, akinek csak felsorolnám, hogy mi mindennel foglalkoztam a tegnapi nap során (kódzárás előkészítése a sl10.1-hez, nld10 tesztek, hirdetés készítés egy újságba, videók válogatása a nagyrendezvényre, két bug nyitása, havi kimutatások készítése, lokalizációs pénzügyek szervezése, hardverrendelés, molino gyártásra a grafikák előkészítése és rengeteg beszélgetés messengeren a kintiekkel). nekik ez elképzelhetetlen…

most egy volvo jött értem és egy remek humorú úriember vitt a reptérre, beszélve mindenről ami eszébe jutott, megmutatva a windsori kastélyt az autópályáról és az épületet, amiben a két herceg tanul…

a gép megint késett, így éjfél után néztem taxi után… az mindenesetre elégedettséggel töltött el, hogy másnap én már nem veszek részt a dokumentációt felolvasó megbeszélésen…

4 hozzászólás

  • Katona István
    április 7., 2006 — 16:20 | Permalink

    Kálmánom!

    Megint jókat derültem a kis sztoridon! Csak így tovább és vigasztaljon a tudat, hogy más cégeknél (lásd BMW) sem megy másképp…:-))

  • április 8., 2006 — 21:48 | Permalink

    szia steve! éppen most gondoltam rád, hogy hallottam a livin’ on a prayert a megasztárban… és azt kell mondjam, mi fényévekkel jobban nyomtuk ezt duettben, mert mi még tudtuk miről szól a dal…

  • Katona István
    április 10., 2006 — 11:58 | Permalink

    Én is pont ezt meséltem a feleségemnek miközben néztük a Megasztárt…
    Lassan már kóros füllentőnek tart mikor a Sanchó-béli karaoke bulikról meg a közös zenélésekről mesélek Neki…:-)
    Hiába, Ő sajna ebből kimaradt…:-(

  • április 14., 2006 — 11:28 | Permalink

    :-) most mar elég pontos képünk lett róla, milyen veszettül jól énekelsz!
    Élmény volt :)
    thxthxthxthxthxthx!

Hozzászólás

Az email címe soha nem jelenik meg máshol. A név és az emailcím megadása kötelező

*
*