k:blog

másnap reggel beugrottunk a városházára, mert hirtelenjében feltelepített slpda abendje miatt, nem mertük kockáztatni, hogy a címtárszolgáltatás esetleg nem lesz tökéletes, majd herre fele vettük az irányt. szombat lévén teljesen kihalt volt minden. az install elindult és minden ment rendesen, azonban a samba továbbra is recsegett, és a nap közepén úgy döntöttünk, hogy újabb samba verziót használunk, ldap támogatással. ez akkor még jó ötletnek tűnt, és működni is látszott. napközben stijannak rögtönzött netware, sles, oes roadmap előadást tartottam, a lehetséges komponensekről és szolgáltatásokról, amikor is opinak eszébe jutott, hogy ncpsharet kéne használni tesztelésképpen.

az ncpshare kipróbálva nagyon jól működött, kb. nyolcszor gyorsabb volt, mint a samba, a kezelhetősége, pedig nyolcszor volt egyszerűbb. amiért nem ezt használtuk, annak az volt az oka, hogy fájlrendszer jogosultságok migrációja egyszerűen lehetetlen volt. manuálisan kellett volna elkészíteni. nem volt mese tartottuk magunkat a tervekhez, de már fél nap csúszásban voltunk… éjjel irány az esso kút, hotdog/hamburger, mivel a szállodában este 10-ig volt nyitva az étterem. hajnali 2-re értünk a szállodába…

másnap irány ronholt, amely a legszebb iskola volt, amit láttam. rendkívül furcsa érzések kerítettek hatalmukba a gyermekkoromról, az elmúlt és már soha vissza nem jövő gyermekévekkel kapcsolatban. szomorúnak és elveszettnek éreztem magam az üres gyermekkönyvtárban, és nagyon nehezen sikerült magamat összevakarni.

arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek nem is tudják mennyire szerencsések, de nem irigykedtem rájuk, hanem hirtelen vágyat éreztem, hogy mindezt elmondjam nekik, hogy mennyire jó itt nekik. ez másnap egyébként megváltozott, amikor a szállodában egy vakok és gyengén látók számára volt konferencia, rá következő napon pedig mozgássérülteknek. tehetetlennek érzem magam, ha beteg gyermekeket látok… és ekkor hirtelen azt gondoltam, hogy ez a ki hol és mért szerencsés, hogy hol mikor és miért lehet teljesen értelmét veszti, amikor annyi viszonyrendszerben lehet vizsgálni a kérdést, és hirtelen nagyon meg voltam elégedve magam és környezetem sorsával… gyakran mondogatom azóta is magamnak, hogy amikor az ember felfele néz csodálkozva, utána pillantson a maga alatt tátongó mélységbe, és örülhet, hogy nem szédült bele, mert lenne mibe…

a szerverre az oes felment, de az eredmény nem lett jobb, sőt, kiderült egy kedves bug, ami szerint word97-ből nem lehetett menteni a samba megosztásra, persze excelből, wordpadből, notepadből, paintből, ooo-ból lehetett… sokasodtak a samba jellegű problémák, amiket jobb híján görgettünk magunk előtt… eközben minden elképzelhető munkát elvégeztünk én például két órát elszöszöltem egy color laserjet és egy másik laserjet szerelésével, hogy egyáltalán tesztelni lehessen…

stijan kezdett rosszkedvű lenni, és őszintén elkezdtünk beszélni a projektről, hogy mit látunk problémának az egész rendszerben. mindenki megértette a másik álláspontját, ami mindenképpen biztató volt, és éreztük, hogy habár azt csináljuk, amit kérnek, nem lesz ez így jó… hajnali 2-re sikerült a szállodába érni a kötelező jellegű esso kút után, ahol már előre köszöntek… (ami így nem igaz, mert mindenkinek előre köszönnek).

eljött a hétfő és mivel úgy volt hogy ez a tesztnap, ezért visszamentünk ronholtra, hogy nézzük mi lesz éles környezetben… a managementtől engedélyt kértem, hogy hadd maradjunk még 2 napot, mert végére kellene járni a problémáknak…áttetettük a repülőjegyeket és új reményekkel kezdtünk dolgozni.

az iskolában nem találtunk senkit, mert valami zenei versenyre készültek, ami egy 30 perces koncertet jelentett, amit legnagyobb bánatomra nem hallhattam, hiszen volt mit tenni még… most volt az első alkalom, hogy napfényben láttuk a táját, hiszen erre, sem reggel, sem este nem volt eddig lehetőség… azt kell mondjam, hogy káprázatos ez az ország, jól össze van rakva.

a rendszer elindult, de a problémák egy része csak nem oldódott meg, ennek ellenére délután átmentünk a városházára és elkezdtük legnagyobb szerver telepítését, miközben az eddig felgyülemlett problémák számosságát próbáltuk redukálni.

a mentés alatt egy, csak a kedvünkért tovább nyitva tartó pizzázóba mentünk, ahol 4 napos ittlétünk alatt másodszor sikerült főtt ételt enni. ránk fért ez a kényeztetés, hiszen 5-6 órákat aludtunk, és megfeszítetten dolgoztunk eddig.

itt kiderült, hogy stijan semmit nem tud a magyarokról, amit hirtelen pozitívumnak könyveltem el. én viszont rákérdeztem a bálnakérdésre, amelyre csak legyintett és azt mondta, hogy nem érzi úgy, hogy maga a halászat probléma lenne. itt vidéken, az emberek ugyanannyit halásznak mint 100 éve, és amiatt, mert máshol pusztítják a bálnákat nem hiszi, hogy norvégiának korlátozni kellene a bálnák halászatát.

a második kérdésem az oly híres neves norvég black metalra irányult, amire azt mondta, hogy igen, hallott arról, hogy ezek az arcok németországban és máshol meglehetősen ismertek, azonban náluk senki sem ismeri őket… hát senki sem próféta in homeland, ahogy a francia mondja:) megbeszéltük a szabadságolási rendszert, a szociális hálót és egyéb intézményi dolgokat, és azt kell mondjam, nem olyan rossz dolog norvégnak lenni…