k:blog

a minap ismét orvosnál voltam, hogy megszabaduljak egy kásadaganattól, amely az oldalamba férkőzött, így ismételten alkalmam nyílt szemlélődnöm az egészségügy bugyraiban.

reggel fél kilencre kellett érkeznem a tett színhelyére, ahol már rengetegen voltak. megjegyzem megint teljesen máshol kellett bemennem, máshol volt a betegfelvétel, és máshova irányítottak, máshol vették be a lapokat, stb. úgy látszik túl ritkán járok és minden változás az újdonság erejével hat.

ahogy ott üldögéltem és nézegettem az embereket, amely ilyen helyzetekben kész tanulmány rájöttem, hogy a probléma amelyen itt rágódunk nem más mint az információ hiánya, és a bizonytalanságba taszítódás érzése. azt talán nem kell elmagyaráznom, hogy az információ hatalom, és hogy a történelem során mennyi példa sorakozik fel azt bizonyítva, hogy mennyire fontos a jól informáltság, és gyakran életeket menthet.

de mi is a helyzet itt? ülünk az alagsori folyosókon, ölünkben kabáttal, mivel fogas nincs, így egy ember nemcsak magát tárolja az ülőalkalmatosságon, hanem a kabátját táskáját és mindenét, félve attól, hogy valaki lenyúlja (a mi társadalmunk márcsak ilyen). ami azonban közös bennünk, hogy nem jókedvünkben vagyunk itt, eltekintve azoktól, akiknek egyfajta szubperverziós kielégítést jelent mások baját testközelből belélegezni. ez megad egy alaphangot, hiszen mennyivel más lenne a helyzet, ha valaki szülinapját ünnepelnénk itt, egymás térdét csapkodva… de nem. itt most mindenki sóhajtozik, fáj valamelyik organikus meghosszabbítása. és még valami ami közös: a bizonytalanság.

nem tudjuk miért várunk, ki van előttünk, ki fog következni, mennyi ideig tart, sor kerül-e ránk aznap. az információ tulajdonosai élvezik a helyzetet, hiszen hatalmat gyakorolhatnak, kiélve felgyülemlett évtizedes sérelmeket, vagy egyszerű kisstílű hatalomvágyaikat. az asszisztens ezen terület könyörtelen és kérlelhetetlen csúcsragadozója, aki nem másból, mint a betegek bizonytalanságából, félelmeiből kortyol nagyokat, egyfajta szenvedésvámpírként, minden egyes megjelenésekor. ilyenkor végigsöpör tekintetével rajtunk, nyugodtan konstatálva, hogy akin megállapodik közönyös szeme, abban reményt ébreszt, majd taszítja vissza a bizonytalanságba, amikor továbbnéz. itt ő az alfaegyed, aki pontosan tudja mi fog következni, és ezt nem hajlandó velünk megosztani, hiszen akkor egy lenne közülünk, visszasüllyedne arra a szintre, amely a sajátja, és egyszerű szolga lenne, aki a mi befizetett tb járulékunkból szolgáltatást biztosít számunkra.

erről itt nincs szó: kegyet gyakorol. szólítja az embereket, és ha valaki tudatlanságából adódóan kérdez, azt rendreutasítja, azzal a kedves lekezelő modorában, amelyben benne van minden arisztokratikus magatartás, amelyet azokból a bérházakból magával tud hozni, amelyekben mi magunk is élünk.

itt nem azzal van a baj, hogy várni kell… hogy várni kell 4-5 órát, hiszen az ember elfogadja, hogy mindenki túlterhelt és rossz a szervezés, hiszen az egészség a legfontosabb. a probléma, hogy nem úgy kezelnek minket, mint embereket, mint a bolygó uralkodó állatfaját, amely kultúrákat épített és rombolt le, mint azt, aki az egész rendszer működésének motorja, hiszen ha nincs beteg, nincs egészségügy, nincs asszisztens, nincs hatalom.

a folyosókon fellelhető mindenféle ember. lássuk csak kik is ők?

itt van mindjárt a jólértesült. aki időt és fáradtságot nem kímélve annyi tapasztalatot szerzett már ezen a helyen, hogy megfigyelt bizonyos viselkedésmintákat, amelyekből úgy érzi, következtetések képes levonni. abban az illúzióban él, hogy az információ nála van. ezt általában magyarázó megjegyzéseivel alá is próbálja támasztani, annak érdekében, hogy többnek mutatkozzon a többi szerencsétlennél, aki meg sem próbálja elhitetni, hogy tud valamit. a jólértesült azonban 1-1,5 órán belül a többiek szemében is visszaminősül, mert kiderül információja nem teljes, nem megbízható, így nem tehet mást, hogy az aznap szerzett tapasztalatokat precízen beillessze már gondosan rendszerezett hiedelmei közé, hogy egy másik alkalommal újra az információgazdag kérészéletű bőrébe bújva tetszelegjen a többiek előtt.

és itt van zúgolódó. aki pontosan tudja, hogy nem jól van ez így, azonban, mint mindenki, tehetetlen az ügyben. ezért úgy gondolja: egységben az erő. gerillamunkával bujtogatja a többieket, hátha valaki beszól végre a csúcsragadozónak. nem felejti el megkérdezni: fiatalember, maga mikor jött? előttem vagy mögöttem? mennyi ideje vár? látta már a doktor urat?. ezek nem igazán kérdések, ezek rituálék, a szertartás részei, hiszen ő pontosan képben van, hogy ki mikor jött, mióta várok, mi az érkezési sorrend, és igen: együtt nem láttuk a doktor urat.

és itt van a távozó. aki éppen kilép a vizsgálóból. ő szentély állapotának up-to-date-je. minden szem rászegeződik, amikor kilép az ajtón. kiélvezi a diadalt, és kívánja, hogy ez örökké tartson. hiszen megízlelheti azt kétes értékű, de az adott pillanatban mindenképpen mámorító érzést, amit az asszisztens magáénak tudhat nap mint nap. pontosan érzi saját drámai jelentőségét, és tudja a katarzis nem marad el, amikor bejelenti: elmegy. – hatásszünet – a doktor úrnak most fel kell mennie az intenzív osztályra. fürdik a rémült tekintetekben, végre rá is irigykedik valaki. ő a szerencsés, aki fantasztikus időzítéssel képes volt azelőtt bent járni a szentélyben, hogy a főpap egy vitathatatlanul sürgős ügyből kifolyólag szünetet tart munkájában, tovább nyújtva az így is végtelennek tetsző, és bizonytalan hosszúságú várakozást. már nem is olyan baj, hogy nincs meg a lottó ötös, ez van olyan jó…

és itt van a protekciós. aki az ajtóhoz közel áll, és amint megjelenik valaki, megpróbálja érvényre juttatni vélt előnyeit: ismeri az orvos, időpontot kapott esetleg már az asszisztens is a keresztnevén szólítja. és ilyenkor fennhangon, hogy mindenki hallja megjegyzi: csak azt szeretném tudni, hogy helyen várakozom!? ekkor mindenki tudja már, hogy a hierarchiában, amelyet a sors épített föl, hiszen szemmel láthatólag semmilyen algoritmusba nem illeszthető, eggyel lejjebb csúszott. hiszen a protekciós eléje került mindenkinek. amint belép a vizsgálóba, kint a lázadás apró jelei mutatkoznak, de hamar elcsendesedik a tömeg, hiszen senki nem fogja majd a másik szemébe mondani, hogy mit képzel!? amikor ugyanilyen előnyökkel rendelkezve maga is ugyanezt tenné.

itt jegyezném meg halkan, hogy az én zsebemben is ott lapul a doktor úr telefonszáma, hiszen már a nagyapámat is ő kezelte, még sincs képem felhíni. nem tudom magammal elhitetni, hogy az én kis kásadaganatom fontosabb lenne, mint a mellettem tolószékben ücsörgő 101 (!) éves nénike baja, vagy a fájdalmasan sóhajtozó öregúré… emiatt többen lehülyéznek, de az én gyomrom ezt (legnagyobb bánatomra, sok más nehéz étel mellett) nem veszi be. és boldogabban ülném végig a 4-5 órát, ha nem taszítanának bizonytalanságba.

hát nem kifelejtettem az egyik legfontosabbat?! a kisnővér, vagy adminisztratív munkatárs. ez a hölgy kellően fiatal és kedves, akkora mellekkel megáldva, hogy elgondolkoztam rajta, hogy a tüdőgyulladás (esetleg a kásadaganat) melyik abszurd megjelenési formáját hordozza stigmaként. a férfitekintetekben hasonlóan magas szinten áll, mint az alfa információgazda. azonban ő tudatában van, hogy neki nincs szüksége ilyen extra információkra, őt saját lénye emeli a többiek fölé! egyszerű megjelenésével sokkol, és hogy erősítse magában a diadalt, többször, lassan végigvonul a folyosón, hogy érezze: lám, lám nemcsak az információ ami fontos az életben.

bejutva a doktor úrhoz közel 4 perces szakszerű kezelést követően megváltam, a hozzám ragaszkodó kitüremkedéstől, de a sokk csak ezután jön. és ilyenkor sajnálom, hogy informatikusnak csúfolt műkedvelő lévén pontosan értem mi történik: a doktor úr megírja a lapomat, vagyis szövegszerkeszt! közel 10 percen keresztül, míg az asszisztens, mogorván méreget és nem csinál semmit! kedves doktor úr, miért hagyja ezt? önnek azt kéne tennie, amiben vérprofi, és ráadásul vannak is akik várnak önre… miért nem az szerkeszt szöveget, aki még jelen van, és nem tesz semmit (akár magamat is beleértve). ez valóban bosszantó, és értem én, hogy valakinek ezt meg kell írnia, de nem csinálhat ön mindent! ön gyógyítson, kérem, gyógyítson… minden tiszteletem az öné!

de én se szólok be, nem mondom el a véleményem. mint a felhasználó, aki panasztkodik, hogy a hiba nincs kijavítva, de ahhoz lusta, hogy a bugzillába beírja… de majd kötözésnél összeszedem bátorságomat!

a doktor úr elnézést kér, hogy ennyit vártam, és egy üdvözlöm anyut mondattal visszarendel szombatra. de ez a mondat az asszisztens szabályrendszerében valami mást jelent. mosoly terül el, a mogorvaság elmúlik, én leszek a kedves beteg, hiszen a doktor úr ismeri az édesanyámat, mi több üdvözli! érzem a zavart az erőben, amiért nem érti, miért vártam ennyit, ha az én édesanyámat az adjunktus úr üdvözli…

összegzésként azt kérném… bárkitől… ha már számítástechnikai rendszerben felveszik adataimat, ki vagyok, mikor jöttem, akkor miből állna egy képernyőn a folyosón megjeleníteni, hogy ki van előttem/mögöttem, esetleg, hogy várhatóan mikor kerülök sorra. ilyenkor mindenki megnyugodna, mert nem bizonytalanságba taszítva töltené életének egyik kellemetlen szakaszát az alagsorban. és nem baj, ha valaki elénk jön, mert be lehetne írni: időre visszarendelt, protekciós… ez nekünk nem fáj, mert van ilyen, értjük ezt. tessék minket felnőtt emberként kezelni! és mi boldogan várunk! ja… és az a pár fogas… az még jó lenne… köszönöm…