az exortist sosem volt a kedvencem, amikor égen láttam… egyetlen értelme az volt, hogy belém ivódott mike oldfield mágikus dallamvezetése és zsenialitása. hogy úgy mondjam, én inkább az omen vonal rajongója voltam/vagyok és az előítéletek távol tartottak… talán mostanság újra megnézem a trilógiát, ám utamba akadt a a kezdet…
a film egész ideje alatt az az érzésem volt, hogy egyfajta indiana jones filmbe csöppentem volna, csak hiányzik belőle a geg, a fordulat, és mindaz ami tagadhatatlanul rányomja a bélyegét és belengi a mozit. a film ehelyett látványban és borzongatásban próbál hatni az idegekre, meglehetősen ostobán.
a kellékek itt vannak: monumentális jelenetek, rendben lévő kép- és hanghatás, ismerkedés az emberi test anatómiájával, temető éjszaka üres koporsókkal, fordított keresztek… és természetesen maga az ördög, egy hölgy személyében… és ez volt a legröhejesebb… a film végére egy “cheap b-movie” [ahogy freddie énekelte a headlongban] kerekedett az ördöggel való csatából… az omennek nem volt szüksége ilyen dolgokra, mégis alapmű lett…
a nő, mint isten, a nő mint ördög örök motívum, és mégis nem tudták az alkotok kiaknázni ezt, a falon ugráló gonosz inkább szánalmas volt, mint rémisztő… sajnálom srácok… a végét nagyon elrontottátok…
pedig nagyon megörültem stellan skarsgardnak, akit még a matt dillon fantasztikus első mozi-rendezéséből, a city of ghostsból ismertem meg, majd a dogville-ben becsültem meg igazán… hát ő sem menti meg a filmet… ami nem rossz… de nem is az amire a név kötelezné.
