k:blog

azt hiszem ilyen filmet mindenki látott már. a hősnő látja a halottakat. ebben nincs semmi újszerű. de nemcsak a halottakat látja ám, hanem azokat az árnyakat, akik elkísérik a halottakat a megfelelő helyre. az árnyak persze előbb érkeznek, így a hősnő tulajdonképpen meg tudja mondani, hogy mikor ki fog meghalni…

ami számomra érdekesebb, hogy a hölgy úgy tesz szert eme tulajdonságára, hogy a szaruhártya beültetésen vesz részt, amellyel visszanyeri két éves korában elvesztett látását. a szaruhártya eredeti tulajdonosától kapja ezt a képességet, akinek persze lezáratlan ügyei maradnak a földi síkon, amelynek megoldásához a lányt terelgeti… azt hiszem ilyet láttunk már… miért más mégis ez a film?

engem egész más miatt fogott meg…
teljesen átlagos emberként azt hinném, hogy egy vak ember számára megváltás, vagy újjászületés a látás. a filmeben lévő hölgy viszont szenved ettől a képességtől. nem csak azért mert halottakat lát, hanem azért is mert idegen neki a világ, ami lát. hiába lát dolgokat, nem tudja mik azok. mindent meg kell érintenie, meg kell tanulnia pl. betűket, és rengeteg dolgot, ami nekünk, látóknak, természetes. ettől kellően depressziós, és otthonosabban érzi magát sötét szobában…

a másik kellemetlen atrocitás, hogy vak lányként egy vakokból álló zenekarban szólistaként hegedül, rengeteget gyakorol… és miután látó lesz, felkérik, hogy hagyja el a zenekart. talán nem csoda, hogy ezt is csapásnak éli meg. mondanom sem kell, hogy a film végére ismét megvakul, ami egyfajta megváltás számára.
a másik dolog, amin elgondolkodtam, az a japán filmgyártás. mennyire keveset is tudunk róla… mennyi film készülhet, és abból mennyire keveset is látunk, talán pont a legjobbak mellett megyünk el…

a sors fintora, hogy miután megnéztem a filmet, másnap a bal szememen kiújult a kötőhártya gyulladásom, nem tudtam kinyitni… annyira bedagadt a szemem, hogy átmenetileg a bal szememre “megvakultam”…